A homeopátia tudományos magyarázata

(A kvantumfizika az orvoslásban I.)
 

A természetes orvoslás fontos előfeltétele, ahogy azt lapunk májusi számában olvashattuk, alázattal közelíteni a "régmúlt idők gyógyítása, nagy orvoselődeink, valamint az orvoslás általunk még alig ismert rejtelmei iránt" (Tamasi, Természetgyógyászat 1992. május). Ennek ellenére a közelmúlt kutatási eredményeinek nyomon követése is elvezethet valakit a holisztikus személelthez, illetve serkentheti tevékenységének teljesebbé tételéhez.

A megoldást a fizika hozta

A modern fizika felfedezései jelentősen hozzájárultak más tudományágak pontosabb megismeréséhez, illetve a "szaktudományok" közötti szakadékok áthídalásához, egy egységes (természetes) tudomány megteremtéséhez.
Maga a homeopátia is profitált ezekből a felfedezésekből, mégpedig hatásmechanizmusának teljes értékű feltárása formájában. Kiderült, hogy itt fizikai és nem kémiai hatóanyagot tartalmazó gyógyszereket használnak - tehát az oldatok kizárólagosan kémiai vizsgálatának szükségszerűen eredménytelennek kellett lennie.

Tudjuk, hogy a szervezet normális működése a sejtbeni és a sejtközi állomány elektromos paramétereinek függvénye. Ezen alapismeret ellenére egészen a legutóbbi évekig nem egy biofizikai, hanem egy biokémiai világkép és kutatási rendszer uralkodott az orvostudományban. Különös, addig ismeretlen jelenségek késztettek világszerte tudósokat mégis olyan kutatásokra, ahol az ember (illetve élő szervezetek) és környezete közötti elektromágneses kölcsönhatás volt a vizsgálat tárgya.

Közismert, hogy környezetünk nagymértékben tartalmaz mesterséges elektromágneses (EM) sugárzásokat, nagyjából az elékpzelhető összes frekvencián. Ezeket koherens, frekvenciában és fázisban pontos EM-sugarakat nem a természetben amúgy is jelen lévő nagyfokú EM-tevékenység figyelembevételével bocsátják ki. Mivel az élő szervezetek mindig is koherens rezgéseket használtak önszabályozó folyamataikban, az interferencia a mesterséges koherens rezgésekkel könnyen vezethet abnormális reakciókhoz.

Az anyag, mint olyan, csak részben írható le tömegtulajdonságával, annál sokkal pontosabban, ha hullám-jellegét is figyelembe vesszük. Fizikai kutatások vezettek minket a kémiai folyamatok megértéséhez, és ma már tudjuk, hogy a fizikai természeti törvények határozzák meg a kémiai reakciókat (mint ahogy az a ‘fizika’ szó eredeti jelentéséből is következik); az atomok EM-tevékenysége a kémiai folyamatok fölé van rendelve.

Természetesen ez alól a biokémia sem kivétel, ahol a biofizika szerepe kulcsfontosságú. Ennek alapján szükségszerűen ebben az irányban kell továbbhaladnunk, mégpedig sürgősen, mivel több probléma biokémiai megoldása reménytelenül bonyolultnak látszik. Ez a helyzet főleg a krónikus és az összetett betegségeknél áll fenn, ahol egy individuális terápia elkerülhetetlen, egy sematikus kezelés pedig az elváltozások kombinációja miatt elképzelhetetlen (1. ábra).
 

 
 Egy másik - és a kérdést végérvényesen eldönteni látszó - tény, a páciens szervezetének egyéni válasza egy és ugyanazon ingerre, mely törvényszerűség felismerése után a természettudomány komoly nehézségekkel számolhat a megismerhetőséggel szemben támasztott követelmények terén. Tarthatatlanná vált, éppen tudományos szempontból, különböző betegek pontosan egyazon reagálásának feltételezése azonos kezelés esetén.
Ezen a területen számos kutatásra került sor az elmúlt években, amelyekből most a Manchaster meletti Salford egyetem tanárának, Smith professzornak részben Angliában, részben az Egyesült Államokban végzett kutatásait szeretnénk kiemelni (Smith és mtsai, 1987).

A kérdés a következő: tartózkodjunk-e az orvosi kutatás továbbfejlesztésétől, mert eredményei egy betegcsoportnál nem reprodukálhatóak, vagy örüljünk az individuális terápia megtalálásának, és dolgozzunk ki új szempontokat a tudományos kutatás számára?

Külső mágneses hullámok biztosítják a szervezet különböző ritmusait

Közismertek a neurológia azon tételei, amelyek szerint a limbikus rendszer minden egyes sejtet külön-külön képes utasításokkal ellátni / funkciójában befolyásolni. Popp (1983) és Wan Ho (1991) kutatásai az élő szervezetek (köztük az ember) fénykibocsátásával és az embrió EM-tevékenységével kapcsolatban nálunk talán még kevéssé ismertek, ezért érdemes pár szóval ismertetni lényegüket: a sejtosztódást, illetve a sejtbeni speciális tevékenységet megelőzően EM-aktivitás figyelhető meg a sejtben, majd a lezajlott elektrodinamikus események és a fotonkibocsátás függvényeképpen kezdődik meg a sejtosztódás, illetve a sejt specializálódása.

Wever (1967) és Ludwig (1988) munkáiból ismeretes, hogy a szevezet fontos önszabályozási folyamatokat ELF (extremely low frequency), azaz nagyon alacsony frekvenciájú mágneses mezők hatására végez. Az úgynevezett Schumann-hullámok (2-3. ábra), amelyek a Föld felszíne és az ionoszféra között keletkeznek, alaphulláma 7,8 Hz-es - amely a hippocampus-frekvencia, és ahogy az O’Keefe és Nadel (1978) munkájából kitűnik, az egyetlen frekvencia, amelyik az összes emlősnél megegyezik. Wever bunkerkísérletei, illetve a NASA állatokkal végzett mágneskísérletei egyértelműen bizonyították, hogy szervezetünk megszokott működéséhez meghatározott, egyébként igen gyenge, EM-mezőkre feltétlenül szükség van. Adey (1986) és munkatársa, Lawrence (Adey és Lawrence, 1988) munkáiból tudjuk, hogy a sejtek EM-kommunikációjába történő bekapcsolódáshoz csak meghatározott intenzitású jelek alkalmasak (ld. 4. ábra).
 

 
 
Az úgynevezett Adey-ablak kimutatása után érvényét vesztette az az állítás, miszerint "ha erős hatás vagy inger nem váltott ki reakciót, gyengébb nem is válthat ki". Mindebből két következtetést vonhatunk le:
ˇ szervezetünk működése nagyban függ EM-környezetétől;
ˇ ezek a behatások sokszor éppen gyenge intenzitásukkal képesek a szervezet önszabályozására befolyást gyakorolni.

Ha még emellett újra emlékezetünkbe idézzük, hogy a szervezet működése a sejtbeni és a sejtközötti állomány elektromos paramétereinek függvénye, akkor a biofizikai szemléletmód vonzereje nőni fog.
 Hogy mi köze van ennek a homeopátiához, azt Smith egyik kutatásának kapcsán szeretnénk bemutatni. Smith 16 éve kutatja az élő szervezet és az EM-terek viszonyát. A 80-as évek elején olyan betegek allergiavizsgálatára kérték fel, akiknél szemmel láthatóan elektromos (általában nagyfeszültségű) vezetékek, illetve árammal működő készülékek váltottak ki súlyos allergikus reakciókat. (Az allergia fogalmát eredeti jelentésében használom, úgy, ahogy azt Von Pirquet meghatározta: egy bizonyos környezeti hatásra való eltérő / kórós reagálás állapota.) A mérések során bebizonyosodott, hogy külső EM-ingerek változásokat hozhatnak létre a szervezet homeosztázisában, beleértve annak EM-paramétereit, amelyekről az előzőekben láttuk, hogy a sejt működése szempontjából meghatározó fontosságúak.

Érdekes megfigyelés volt, miszerint a páciensek egy része olyan erős sugárzást bocsátott ki a mikrohullámú tartományban, hogy az ilyen hullámon működő oszcillátorokat csak használat idejére lehetett behozni a terembe, különben passzív gerjedés miatt allergiás tüneteket okoztak az említett betegeknél. Egy másik jelenség, amelyik mintegy véletlenül került demonstrálásra, az a vizsgált személyek kölcsönös, egymást zavaró hatása volt: sokukat csak egyedül lehetett a terembe berendelni, mert puszta jelenlétükkel komoly tüneteket produkáltak, illetve váltottak ki a másikból.

Maga a vizsgálat a következőképpen zajlott le: egy előzetes tesztelés után, ahol a mérés során használt amplitúdó kiválasztása volt a cél, a beteget különböző oszcillátorok segítségével gyenge EM-sugárzásnak tették ki.
 

 
A kijövő feszültség maximális értéke a millivolt-tól a volt-tartományig terjedt, a páciens egy-két méterre ült az oszcillátortól, közvetlen összeköttetés nélkül. A mérések kezdetben a milliherz-től a gigaherz-tartományig terjedtek, később 1 Hz-től kezdődtek. A tapasztalat szerint egy adott frekvencián a szemhéjmozgás észleléséhez, illetve addig, amíg a páciens belső észleléseiről beszámol, mintegy 15 másodperc telik el, és körülbelül 45 másodperc, amíg izomtónus-változás következik be. Amíg egy szűk spektrummal az egész frekvenciatartományt végigpásztázzuk, az órákig eltart.

Habár a kísérlet során csak EM-stimulálás történt, a vizsgált személyek rendre olyan allergikus reakciókról számoltak be, amelyeket eddig kémiai allergénekkel kapcsolatak össze: ilyenek voltak a parfüm-reakció, a tej-reakció, a hús-reakció, a műszálas anyag keltette szimptómák, mintha vihar közeledne stb. A betegeknél megfigyelhető volt, hogy bizonyos rezgések a tüneteket előhívták, mások viszont a szimptómák azonnali eltüntetésére voltak képesek, illetve a zavaró frekvenciák jelenlétekor is tünetmentessé tették a beteget.

Az EM-hullámok rezgései felcserélhetőknek bizonyultak akusztikus hullámok rezgéseivel, csak paramétereiknek - mint a frekvencia és az amplitúdó - kellett megfelelniük.

Leen (lásd Smith, 1987) provokációs és neutralizációs vizsgálatának , illetve kezelésének ismeretében, melyet Miller (1972) tökéletesített a 60-as évek közepén, tudjuk, hogy az allergén bizonyos oldata enyhíteni képes az eredeti anyag által okozott allergiás tüneteket. Az oldatok készítésénél egy periodikus változást figyelhetünk meg, mégpedig a tünetet okozó, illetve kompenzáló hatásban. Miller 1:4 arányban készített egyre magasabb potenciákat, és az intradermál allergiatesztelés szisztematikus technikáját dolgozta ki: 0,05 ml-t az adott oldatból a bőr alá fecskendezett, és a keletkezett göböt összehasonlította azzal, amivé az 10 perc múlva vált, illetve a betegnél fellépő egyéb szimptómákat vette számításba. Az egyre nagyobb potenciál beoltásánál egy egyértelmű periodicitás volt érzékelhető: a göb növekedését és a vegetatív jelenségeket okozó oldatokat a beteg reakciója szempontjából semleges, illetve vegetatív szimptómáit is eltüntető oldatok követték egymást ciklikusan. Azt a potenciát, amelyik nem okozott göbnövekedést és a vegetatív rendellenességeket is megszüntette,
semleges oldatnak hívják.

 A rezgés mint gyógyszer
 

1984-ben a II. ‘Az ember és környezete’ című konferencián Dallasban ennek a metódusnak egy felületi alkalmazása került bemutatásra, ahol az antigén megfelelő oldatának bőrre való cseppentésével érték el a neutralizáló hatást. Azon kívül, hogy itt nemszükséges az oldat bőr alá juttatása, ez a technika mindenben megegyezik az előzővel; hatása ugyanazt a periodicitást mutatja.

Miben rejlik az oszcillátorokkal való provokáció újdonsága? Az azóta a legszigorúbb kutatási követelményeknek megfelelően megvizsgált több mint 20000 beteg dokumentációja egyértelműen bizonyítja, hogy a kémiai allergének helyettesíthetőek fizikai információkkal (elektromágneses, illetve akusztikus rezgésekkel).

Az olyan betegek számára, akiknek folyamatosan szükségük volt a neutralizáló frekvenciákra, arra az elektromágneses információra, ami tünetmentessé tette őket, egy tartós kezelési megoldást kellett találni, mivel az oszcillátorokat nem lehetett otthoni használatra kikölcsönözni.

Mivel az előző kísérletek során már megállapítást nyert a homeopatikum elektromágneses orvossági jellege, megpróbálták a rezgésgenerátor információját desztillált vízre "átjátszani". A kísérlet tökéletesen sikerült, és a betegnek elég volt testközelben tartani az üvegcsét a besugárzott folyadékkal a tünetmentességhez. Mint kiderült, a víz "képes emlékezni" legalább 6 hétig a besugárzott információra - abban az esetben, ha közben nincs kitéve egy másik koherens besugárzásnak. Ezt a vizet azután fel lehetett használni tetszés szerinti potencia készítéséhez. Ebből egyértelműen következett, hogy az addig is használt homeopátiás oldatok fizikai, és nem kémiai hatóanyagot tartalmaznak, annak ellenére, hogy ott eredetileg egy kémiai szubsztanciából indultak ki.

Van a víznek emlékezete?

Hogyan képes a víz EM-információt tárolni? A válasz egyszerű: dipólus-jellege miatt. Erre a milánói egyetem kutatói, Del Guidice és Preparata (1989) szolgáltatták a tudományos bizonyítékokat: a víz olyan dipólusrendszer, amelyik alacsony energiájú hidrogénhíd-kötések mellett egy kristály jellegű magas rendezettségű állapottal rendelkezik, ahol egy EM-kapcsolódás révén nagyon erős hidrogénkötések találhatóak (5. ábra). A víznek ez a második jellemzője képes tetszőleges ideig információk tárolására. Ezeket az információkat csak egy újabb magas energiabevitellel lehet megváltoztatni.
 

 
Az élő szervezetben ez a "víz II."-nek nevezett állapot az uralkodó. A Raman-spektroszkópos és UV-spektroszkópos vizsgálatok egyértelmű eedményei után senkinek sincs többé oka a homeopátiát - és vele együtt a biorezonancia-terápiát, a multirezonancia-terápiát, vagyis az elektrohomeopátiát - bármilyen okból is a misztifikáció területére sorolni.

 Irodalom:

1. Adey, W.R. (1986), Bioelectrochem. Bioenergetics 15: 447-456
2. Adey, W.R: Lawrence, A. F. (eds), (1988), Electrodinamics in Biological Systems, New York: Plenum.
3. Del Giudice, E., Preparata, G. (1989), A collective Approach to the Dynamics of Water., MITH 89/10. Presented at the Nato ASI an Hydrogen bonded Liquids at Cargése (France) 3-15. April, 1989.
4. Ludwig, W. (1988) DieDebatte um die Magnetfield-Therapie aus Sicht der Biophysik. Erfahrungsheilkunde 37:735-739
5. Miller, J. B. (1972) Food Allergy, Provocative Testing and Injection Therapy. Spriengfield, II.: Charles C. Thomas
6. O’Keefe, J., Nadel, L. (1978) The Hippocampus as a Cognitive Map. Oxford: Clarendon Press.
7. Popp, F. A. (1983) Biophotonen. Heidelberg: Verlag für Medicin Dr. Edwald Fischer.
8. Smith, C. W., Monro, J. A., Choy, R. V. S. (1987) Electrical Sensitivities in Allergy Patients. Clinical Ecology 3:93-102.
9. Wan Ho, M. (1991) Electromagnetic Activities in the Foetus. Caduceus winter.
10. Wever, R. (1967) Über die Beeinflussung der circadianen Periodik des Menchen durch schwabe elektromagnetische Felder. Zschr. vergl. Physiologie 56: 111-128